Megszoktam már, hogy az izgalmas akciófilmnek beharangozott több tucatnyi amerikai próbálkozás nem is izgalmas, és nem is akció- csupán egymás lövöldözése, és durranás-robbanás 90 percen át. Unottan és a szokásos keveset várva ültem be a Száguldó bombára – és Tony Scott mintha azt üzente volna a vászonról: ezt jól nézzétek meg, mert amit láttok, azt nem csak csúfolják akciófilmnek, hanem valóban az… a szó klasszikus értelmében.
Apró emberi figyelmetlenség és mulasztás következtében elszabadul egy tehervonat, és így mozdonyvezető nélkül egyre nagyobb sebességgel száguld lakott terület felé a több tonnányi veszélyes hulladékkal megrakott szerelvény. Eddig az alapkonfliktus – ennek izgalma kifullad kb. 10 perc alatt, gondolhatnánk, de nem így van. A vonat száguldásának számos emberi és technikai aspektusa valódivá és életszagúvá teszi az egyébként megtörtént eseményeket feldolgozó filmet. Jellemző például (sajnos a valóságban is), hogy vészhelyzet esetén az illetékesek azonnali hatékony beavatkozás helyett tárgyalnak és ülnek a babérjaikon, hamarosan kiderül, hogy nem a legbiztosabb, hanem a legolcsóbb megoldást keresik olyan nagy hévvel. Ha pedig akad egy lelkes, fiatal és munkájában lelkiismeretes dolgozó, akkor ő sajnos nincs elég döntésképes pozícióban, hanem buta és ellenérdekelt főnökei alá kell dolgoznia. A veterán, tapasztalt mozdonyvezető mellé pedig mindig egy lelkes, világmegváltó kezdő kolléga érkezik, csakhogy ellentétbe kerülhessen a több éves tapasztalat és a kezdő buzgalom. Jó és reális történések ezek, amelyek hitelessége a nézőt is érdeklődővé teszi. Végig izgulhatunk hát a vonat sorsáért, ami különösen nagy rendezői bravúr azt figyelembe véve, hogy az első 5 percben már tudjuk, kik fogják azt megállítani. Mégsem nyugodhat a néző, amíg meg nem tudja: hogyan. Öröm látni a sok láthatóan és illúziórombolóan digitális autó után végre valódi utat, és valódi járműveket, összehasonlíthatatlanul más élmény egy műtermi mozdony (és a mögéfestett, mozdulatlan bluebox-táj), mint ez a valószínűleg élőben felvett száguldó szerelvény. Látjuk a vonatot, az elhaladó tájat, élmény nézni ezeket a képeket. Ritkaság továbbá, hogy egy akciófilm ilyen jól megírt dialógusokkal legyen „megáldva”. A két vonatvezető (Denzel Washington és Chris Pine) beszélgetései egyszerre vannak távol a munkahelyi unalmas társalgástól, és a negédes szívmelengető barátkozástól. Mégis lassan, de biztosan kiderülnek a magánéleti részletek: szerelmi csalódás, alaptalan féltékenység, válás, mindezt giccsparádé nélkül: nem tudjuk meg ugyanis (hál’istennek) tízperces könnybelábadt szemközelik után a fájdalmas válás minden részletét. A zene is mindenképp említésre méltó, a hirtelen zenei váltások a vágót dicsérik: a személyes beszélgetéseket aláfestő lágy melódia könnyedén átúszik az ütemes, dinamikus dallammal színesített akciójelenetbe (a filmet idén Oscarra jelölték hangvágás kategóriában).
Külön öröm, hogy a film nem próbál magvas gondolatokat beletuszkolni a végszóba erőltetett mondanivalóként, hű marad akciófilm voltához, tisztességesen (és a várt módon) feloldja a feszültséget. A néző pedig elégedetten dől hátra, várva a szokásos hősünneplést és csókjelenetet, de szerencsére ebből is csak módjával kapunk, a feszesre írt forgatókönyv nem tűr üresjáratot. Sok izgalom, épp elég akció, és egy adagnyi emberség – Tony Scott ebbe a filmbe mindenből mértékkel, de eleget kevert.
Unstoppable
Amerikai akciófilm, rendezte: Tony Scott
Főszerepben Denzel Washington, Chris Pine és Rosario Dawson.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése